“Szeretem, de a családom képtelen elfogadni!” – Két tűz között, boldogtalanul

Szerző

Azokban a családokban, ahol a szülők nem fogadják el gyermekük választottját, állandó feszültség uralkodik. A bizonytalansággal teli légkört a család minden tagja érzi, így az együtt töltött idő leginkább egy színjátékhoz hasonlít, amiben bármikor felrobbanhat az időzített bomba. A családi ünnepeken kínos, bántó és mesterkélt hangulat uralkodik, nyoma sincs a felszabadult, őszinte szeretetnek.

Egy párkapcsolatban rengeteg kellemetlen pillanatot és feszültséget okozhat, ha valamelyik fél szülei akár kimondatlanul, akár konkrétan jelzik azt, hogy nem tudják elfogadni gyermekük választottját. Ezt sok esetben nem is feltétlenül a szimpátia hiánya okozza, hanem egy olyan családon belüli játszma valósul meg ezáltal, ami megkeserítheti a párok életét.

”Hálával tartozol, amiért felneveltelek. Jogom van beleszólni az életedbe!” – üzeni elhatárolódásával a szülő. Válaszul erre a már felnőtt érzelmi életére vágyó gyerekben zsigeri bűntudat keletkezhet: „Cserben hagyom a szüleimet, akik felneveltek!” Ennek eredményeként alakul ki az úgynevezett lojalitás konfliktus, amikor is a személy a párjának és a szülőnek egyszerre akar megfelelni, ami egyszerűen megugorhatatlan feladat.

Mindez a családon és a párkapcsolaton belül is konfliktusokhoz vezetnek, gyakran szexuális problémákban nyilvánul meg a káros dinamika.

A leválás a kamaszkori lázadással kezdődik

Ahhoz, hogy egy család elfogadja a már felnőtt gyerek autonóm döntését – még akkor is, ha a választottja nem szimpatikus -, a családon belüli határoknak rendben kell lennie. A család működését nagymértékben meghatározzák azok a szabályok és határok, amit a gyermek életkorának megfelelően alakítanak ki a szülők. Az életkor változása, ezzel összhangban a családi dinamika finomhangolása és a rugalmas határok támogatják a gyermek fejlődését. Hiszen egy kamaszodó gyermektől már nem azt várja el a család, amit egy kisiskolástól.

Amikor egy gyermek kicsi, akkor igyekszik úgy viselkedni, ahogyan a szülei elvárják tőle. Ez egészen kamaszkorig ez természetes működés. A család életében különösen nehéz az a kamaszkor, amikor a fiatal minden létező határt felrúg, azonban a lázadás folyamata vezet az önálló felnőtt élethez. A kamasz akkor mer lázadni, ha a szülők érett személyiségű felnőtt emberek, és képesek megtartó erővel jelen lenni akkor is, amikor gyerekük homlokegyenest mást tesz, mint amit elvárnak tőle. A fiatal azért rúgja fel a szülő által lefektetett határokat, mert meg akarja tapasztalni a saját bátorságát, autonómiáját és a felelősségvállalás súlyát. Azt üzeni a családnak, hogy „tőletek független, felnőtt ember vagyok!”.

Ebben a gyermek és a szülő számára is küzdelmes időszakban rendeződik át a család, és alakul ki egy új, a felnőtt gyermekes családokra jellemző, nagyobb szabadságot adó határrendszer. Létrejön a szülő és gyermek közötti egyenrangú kapcsolódás, ami zöld utat ad a felnőttkori párkapcsolat felé, így a lojalitás áthelyeződése sem okoz konfliktust a családban.

Kit válasszak: az anyámat vagy a páromat?

Kira és az édesanyja egész kicsi kora óta nagyon szoros kapcsolatban élt. Kira édesanyja eddig minden férfit elmart a lánya mellől. Érzelmi zsarolásokkal, bűntudatkeltéssel érte el, hogy a lánya szakítson az éppen aktuális barátjával. Az anya siránkozása miatt Kira mindig az édesanyját választotta, de aztán jött Zoli, és nagyon erős szerelem alakult ki közöttük, ami egy lojalitás konfliktusba torkollt. Kihez legyek hű? Anyámhoz vagy a páromhoz?

„Már hét éve élünk együtt Zolival, de az anyám képtelen elfogadni, hogy hozzá megyek férjhez. Kölcsönösen utálják egymást, én meg állandóan attól rettegek a karácsonyi ünnepek alatt, hogy mikor tör ki a balhé, meddig bírja Zoli elviselni anyám követelőzését. Például anyám szerint piros függönyt kellene vennünk, Zoli meg zöldet szeretne – én meg legszívesebben kifutnék a világból.

Ha zöldet veszünk, anyu érzelmi zsarolással tesz tönkre, ha pirosat, akkor Zolitól hallgathatok egy életen át. Forr a levegő, nekem összeszorul a gyomrom, enni sem tudok. Szerencsére ott van velünk Béni, a kiskutyánk, így legalább van indokunk gyakran elmenni sétálni, ha otthon vagyunk!”- meséli Kira elkeseredetten.

Vannak olyan családok, ahol belül az elmosódott határok jellemzőek, de kifelé a család határai merevek. Ezek a családok nem tartanak kapcsolatot idegenekkel, nincsenek barátok és társasági élet sem. A családon belüli túlzott közelség a biztonságról szól, a szülő a kényelmi szolgáltatásokkal éri el, hogy a gyermeke ne akarjon tőle távol költözni.

A szorongó-ambivalens kötődésű szülők tudattalanul törekszenek arra, hogy gyermekük ne akarjon leválni és elmenni, hiszen ha a felnőtt gyermek az ő kicsikéje marad, akkor ez a ragaszkodás hosszútávon konzerválja majd az addigi életcélt: gondoskodni a már felnőtt gyermekről. Ezekben a szoros családokban a gyermek lesz egy meghatározó, kapcsolatot összetartó közös cél, ami egyben tartja a szülők már kiüresedett és unalmas párkapcsolatát.

Így a szülők csakis akkor fogadják el a gyermekük társát, ha azt érzik, hogy a választott is beilleszkedik a „gyermek” szerepébe. Így a szülők nem veszítik el az életük értelmét, hiszen egy gyermek helyett most már kettőről gondoskodhatnak. Ezzel együtt a fiatalok is túl szoros és egybeolvadt kapcsolatot alakítanak ki, amiben nincsenek határok, így remekül viselik a féltő közelség adta biztonságot és kényelmet. Egyikőjük sem akar igazán felnőtt lenni, ezért egyáltalán nincsenek konfliktusok a családban.

Kiráéknál más a helyzet: ott Zoli felnőtt érett férfi, aki nem szeretne gyermeki státuszban élni, így a nő lojalitás konfliktust él át. A megoldást az adhatja, ha Kira megküzdi a leválást, a bűntudat érzése helyett képes meghúzni a felnőtt határait az édesanyja felé, így kialakulhat a lojalitás a párkapcsolatában Ez egy felnőtt nő komoly szándéknyilatkozata a kapcsolat mellett, ahol a gyermek–szülő kapcsolat már az életkornak és az érzelmi felnövekedésnek megfelelően átalakult.

„Senki sem méltó hozzád!” – a nárcisztikus családok ellenállása

A nárcisztikus családok élete első ránézésre igazán irigylésre méltó, ám ha megvizsgáljuk a családban uralkodó dinamikát, akkor láthatjuk, hogy minden a külsőségekről szól. A gyermek érzelmi szükségleteit egyáltalán nem elégítik ki, viszont mindent megadnak és megvesznek neki. Utazások, játékok, lehetőségek, nyelvvizsgák, annyi zsebpénz, amennyit csak szeretne a gyerek.

A nárcisztikus szülők a gyermeket egy „produktumnak” érzik, amibe ők, a szülők rengeteg energiát fektettek azért, hogy igazolást nyerhessen az ő nagyszerűségük. Éppen ezért nagyon ügyelnek arra, hogy gyermekük kizárólag olyan kapcsolatokat létesítsen, ami méltó a családhoz. A kritériumoknak megfelelő társ egy újabb bizonyíték, hogy szülőként tökéletesen teljesítettek.

Fontos, hogy a választott tökéletesen nézzen ki, hiszen a családi fotókon is kifogástalanul kell mutatniuk együtt. Intelligensnek is kell lennie, mert a leendő unokák nem lehetnek buták. Egyáltalán nem mindegy, milyen végzettsége van a leendő vőnek vagy menynek, mert nem térhet be akárki a nagyszerű családba. A társnak éppen annyi hozománnyal kell rendelkeznie, mint amennyit ők adnak a gyermeküknek. Diplomák, nyelvvizsgák is szükségesek, hiszen ők az életüket áldozták azért, hogy gyermekük sikeres legyen – nem lehet, hogy most, egy rossz választás miatt essen kútba az egész.

Ronald érkezik hozzám: ő egy szomorú szemű, szorongó, több diplomás fiatalember, aki Oxfordban végzett. Az egyetem után hazaérkezett a vadonatúj luxuslakásba, amit a szüleitől kapott. A garázsban egy új Volvo állt, amit szintén a szülők finanszíroztak. Ronald egész gyermekkorában magányos volt, minden a tanulásról és a nyelvvizsgákról szólt, mire leérettségizett, három nyelvből teljesítette a felsőfokú vizsgát. Mindent megkapott, három dolgot kivéve: az érzelmi közelséget, a meghittséget és azt a felszabadult életet, amiben kapcsolatokat tudott volna létrehozni.

Ronald későn kezdett lányokkal ismerkedni, ami a családban óriási ellenállást szült. Ha jött egy szerelem, Ronald édesanyja szigorú pillantásokkal vizslatta az új lányt, és mindig talált kivetni valót. Egyiken egy pici tetoválás, a másik lány rövid lába verte ki a biztosítékot, ráadásul a mellei is kicsik voltak. Minden lányra kritikusan nézett, mert a leendő unokáknak tökéletesnek kell lenniük. Miközben állandóan az unokákról beszélt, és követelte Ronaldtól, hogy hozzon már végre egy tisztességes lányt, azonnal el is űzte azt a néhány nőt, akit fia bemutatott.

Ronald munkahelyen ismerkedett meg Zsuzsival, aki egy egyszerűbb családból származott.

„Zsuzsiba szerelmes lettem, még soha életemben nem éreztem ilyet. Nagyon vonzott a vidámsága és az életrevalósága. Jókedv költözött az életembe, és vele felszabadultnak éreztem magam. A szex is nagyon jól működött közöttünk.

Komolyra fordult a kapcsolatunk, de az apám és az anyám Zsuzsi családját nem tartotta méltónak hozzánk. Zsuzsi szülei elváltak, ez a mi családunkban elfogadhatatlan. A szüleim ultimátumot adtak, hogy ha Zsuzsit választom, akkor az örökségből nem kapok semmit. Zsuzsi sem kedveli a szüleimet, ráadásul az általuk berendezett lakás helyett szeretne egy közös otthont. Őrlődöm, és nagyon nehéz időszakot élek meg.”– meséli a férfi.

Ronald lojalitás konfliktust él át, hiszen tudja, hogy az eddig megszokott életszínvonalat csak úgy lehet fenntartani, ha a szülei támogatását elfogadja. Ez viszont azzal jár, hogy eleget kell tennie a szülői elvárásoknak. A szülei igényét teljesítve, párkapcsolatáról lemondva nem lennének anyagi gondjai, viszont ha Zsuzsi felé köteleződik el, akkor kettőjüknek kell előteremteniük a közös életük feltételeit.

Fontos lenne, hogy a férfi saját függetlensége és önbizalma érdekében képessé váljon arra, hogy a szülői vagyontól függetlenül élje a párkapcsolatát. Ez a megküzdés adhatja meg neki az autonóm, független felnőtt életet, amit teljes mértékben ő alakíthat. Ehhez meg kell tudnia húzni a szülei felé a határokat.

„Nekem már csak az a dolgom, hogy büszkén hátra dőljek”

A szülő küldetése befejeződik azzal, hogy felnő egy gyermek. Abban az esetben nincsen lojalitáskonfliktus, ha a szülő biztonságos kötődést alakít ki a gyermekében. Ha olyan üzeneteket küld, hogy a gyermek mer és tud önmaga lenni. Képes irányítani az életét, így megküzd azért a lehetőségért, hogy felszabadultan és boldogan éljen. A mérgező, féltő nevelés helyett egy bizalmat árasztó szülői hozzáállás segít a fiatalnak abban, hogy bízzon önmagában. ami egészséges határokhoz, tisztelethez és méltósághoz vezet.

Hogy milyen is ez a hozzáállás? A következő gondolatok jól megmutathatják azt, hogyan tudunk szülőként bizalmat és szabadságot adni már felnőtt gyermekünknek. Egyszer találkoztam egy fiatal hegymászó édesapjával és megkérdeztem tőle, milyen érzés elengednie a fiát a Himalájába? Hogyan tudja kezelni az aggodalmát, vajon hazatér-e a fia? Ő azt válaszolta:

„Tudja, nekem az volt a dolgom, hogy a megszületett fiamat a legjobb tudásom szerint felneveljem, átadjam neki, amit az életről tudok. Én ezt megtettem. Biztos vagyok benne, hogy jól gazdálkodik ezzel a tudással. Nekem már csak az a dolgom, hogy büszkén hátradőljek, és nézzem, hogy boldog ember válik belőle.

Ha ő a hegyekben boldog, akkor oda kell mennie akkor is, ha veszélyes, és akkor is, ha én aggódom érte. Ha meg kell halnia, akkor nekem viselnem kell az ő hiányát. Neki a saját életét kell élnie, nekem meg a saját félelmeimmel kell megküzdenem. Ettől erős szövetség a miénk! Tudja, ez a bizalom és a felszabadult élet!”

Forrás: https://pszichoforyou.hu/szeretem-de-a-csaladom-keptelen-elfogadni/

Szezonális depresszió: hogyan enyhíthetjük vagy előzhetjük meg a tüneteket?

Szerző 

Bár a kezdeti sokk után a világ „beletanult” a járványhelyzet kezelésébe, a COVID-19 és következményei okozta feszültség, a lehetőségeink és a kijárás korlátozása, a társas kapcsolataink beszűkülése érezhetően nyomot hagyott pszichénken és lelkivilágunkon egyaránt. Az egyre hidegebb idő, a rövidülő nappalok és a sál-sapka rejteke a tekintetek közé amúgy is éket verő maszk mellé – mindez idén jóval nagyobb kihívást jelenthet a szezonális depresszió szempontjából, mint eddig bármikor.

Miből vehetjük észre, hogy szezonális depresszióban szenvedünk?

A szezonális depresszió, vagy „hivatalos nevén” szezonális affektív zavar az évszakok váltakozásával hullámzik, és az agy biokémiai egyensúlyhiányához kapcsolódik. A napsütéses órák számának, így a napfény mennyiségének csökkenése indítja el a folyamatot, mely leggyakrabban ősszel kezdődik, és egész télen át tart.

A szezonális depresszió tünetei közül sok megegyezik a depresszió tüneteivel: szomorúság, az érdeklődés elvesztése korábban szívesen végzett tevékenységek iránt, ingerlékenység, társas elszigetelődés, az étvágy vagy az étkezési szokások megváltozása, változások az alvásban, enerváltság érzése, súlyosabb esetekben öngyilkossági gondolatok.

Sötétség és depresszió

A téli időszak alapvetően fokozza az elszigeteltséget – a tavaszi és nyári időszakhoz képest–, amely jelentős stresszfaktornak bizonyulhat. Az idei télen ezeket a külső és belső tényezőket súlyosbíthatja a járványhelyzet: nagyon behatároltak az aktivitási, aktív kikapcsolódási lehetőségeink, beszűkültek a társasági lehetőségek, programok, kevesebb az örömteli tevékenység, nem beszélve a munkahelyek elvesztéséről, a kényszerű „munkaszünetről”, a fertőzés kockázatáról, a megbetegedéstől való fenyegetettségről és az emberi veszteségekről. A felsorolt tényezők együttese fokozhatja a szezonális depresszió megélésének esélyét vagy esetleg annak súlyosságát.

A járvány már megnövelte a mentális egészségi problémákat, azonban a tavaszi leálláshoz képest most a házból való menekülés néhány biztonságosabb módja, mint a túrázás vagy séta a parkban, más kültéri tevékenység, vagy más szociális távolságtartással megvalósuló találkozó a hűvös időjárás és a korai sötétedés áldozatává válnak. Az olyan beltéri, aktív kikapcsolódási lehetőségek, mint a sport, társasági találkozók, kávézás vagy egy közös ebéd a barátokkal, ismerősökkel egy étteremben most mind váratnak magukra.

Az elszigeteltség érzése a téli hónapokban a korlátozások nélkül is megjelenhet, a pandémiás helyzettel kiegészülve akár tovább fokozódhat.

A fennálló bizonytalanság növeli a szorongás szintjét, és ahogy már korábban szóba került, egészségünk elvesztésének veszélye is fenyeget, amely nem csak növeli a szorongást, de kisebb motiváltságot érezhetünk dolgaink elvégzésére. Ez pedig a tevékenységek további csökkentéséhez, ami még alacsonyabb motiváltsághoz vezethet.

Hogyan küzdhetünk meg a szezonális depresszióval?

Fontos, hogy megtaláljuk annak a módját, hogy maradhatunk szociálisan és fizikálisan egyaránt aktívak! Mindenképpen iktassuk be a mozgást az életünkbe, akár otthoni torna formájában. Ez olyan biokémiai folyamatokat indít el a szervezetünkben, mely a depresszió csökkenését, illetve megelőzését eredményezi. Érdemes kimenni a levegőre, sétálni, mozogni, amennyire az időjárás és a körülmények engedik. Igyekezzünk minél több időt tölteni a szabadban, főként a napsütéses időszakokban, mivel ez jelentősen javíthat közérzetünkön. Ehhez akár társaságot is hívhatunk az aktuális szabályozások figyelembe vétele mellett, hogy az online mellett offline formában is kapcsolódhassunk másokhoz.

Tehát ne hanyagoljuk a társaságot! Ebben az időszakban megeshet, hogy ez nagyobb tudatosságot, esetleg erőfeszítést igényel részünkről.

Előfordulhat, hogy a találkozás a legközelebbi hozzátartozókon túl, vagy akár velük is, ezekben a hónapokban nagyrészt videocsevegést és telefonhívásokat jelent, azonban a kapcsolat fenntartása a barátokkal, a családdal kulcsfontosságú eszköz lehet a borúsabb hangulattal való megküzdés során a téli időszakban.

Engedjünk meg magunknak olyan tevékenységeket, melyek jó érzéssel töltenek el az otthon töltött időben is, legyen ez akár a korábban említett sport, mozgás, tánc, vagy olvasás, esetleg valami új, vagy régen tervezett dologban való elmerülés, tanulás (nyelv, festés, vagy éppen programozás, stb.), de a régóta halogatott szortírozásnak, nagytakarításnak is nekiláthatunk aktívabb pihenés gyanánt. Mindezek mellett napirend beiktatása is segítheti hangulatunk „helyrebillentését” ebben az időszakban, rendszert adva a mindennapi tevékenységeinknek, főként abban az esetben, ha az időnk nagy részét kényszerűségből vagy akár saját döntésünk nyomán home office keretében otthon töltjük.

Mikor érdemes segítségért fordulni?

Szezonális affektív zavarról, azaz szezonális depresszióról akkor beszélhetünk, ha a tünetek legalább két egymást követő évben megjelentek, azonban jobb, ha öndiagnosztizálás helyett segítséget kérünk.

Érzelmileg hullámzó időszakokat, jobb és kevésbé jó periódusokat mindannyian tapasztalunk az életünkben. Azonban amikor azt vesszük észre, hogy a megjelenő tünetek (levertség, szomorúság, negatív gondolatok, testi érzetek) a mindennapi életünket és működésünket kezdik jelentősebb mértékben negatívan befolyásolni, érintse ez akár a munkát vagy párkapcsolatunkat, esetleg egyéb kapcsolódásainkat vagy más életterületet, érdemes szakemberhez fordulni.

Fontos: amennyiben a depresszió súlyos tüneteit tapasztalod, vagy öngyilkossági gondolataid merülnek fel, azonnal fordulj orvoshoz a legközelebbi pszichiátriai gondozóban, vagy kérj segítséget a nap 24 órájában ingyenesen hívható Magyar Lelki Elsősegély telefonos krízisközpontjában, vagy a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány lelkisegély-vonalán.

Forrás: https://pszichoforyou.hu/szezonalis-depresszio/

Forrás: itt

Hogyan lehet újra egész, ami eltörött? – A pszichés traumák és a gyógyulás természetrajza

Szerző

“Minden Egész eltörött” – írja Ady Kocsi-út az éjszakában című versében. Ezek a szavak tulajdonképpen magukba foglalják, mi a trauma lényege, a traumatizált ember valósága. A trauma szó eredeti jelentésében sérülést, károsodást jelent. Létrejöhet fizikai értelemben is, aminek lehet, hogy a felépülés után is viseljük a nyomait. Van, aki kifejezetten büszke „harci sérüléseire”, és lelkesen mesél anekdotákat arról, hogy hol, mikor és hogyan szerzett bizonyos sebeket. Valakit pedig a sebhelyek örökre emlékeztetnek egy-egy olyan eseményre, melyet – úgy érzi – jobb lenne elfelejtenie.

Hasonló, mégis valamiben más a helyzet a pszichés sérüléseinkkel. Ha a jeleik szemmel nem is láthatók, mégis, akár évekkel később is hatással lehetnek az általános jóllétünkre, a viselkedésünkre, a kapcsolatainkra és akár a fizikai egészségünkre is. A lelki traumák ugyanis annyira fájdalmasak, hogy sokszor képtelenek vagyunk nemhogy beszélni róluk, de visszaemlékezni is rájuk. A feldolgozás szempontjából azonban nem mindig jótékony a felejtés, hiszen az érzések és emlékek töredezettsége megmarad, a teljesség, az érzelmi biztonság élménye továbbra is csonka maradhat, akár a fogyó Hold.

Senkinek nem lenne szabad átélnie

1980-ban, amikor a poszttraumás stressz zavar bekerült a diagnosztikai kézikönyvükbe, az Amerikai Pszichiátriai Társaság a következőképp határozta meg a pszichés traumát: minden olyan esemény, amely kívül esik a mindennapi emberi tapasztalatok körén.

Azóta azonban ezt a képet árnyalnunk kellett, mégpedig úgy, hogy maga az érzelmi élmény az, ami kívül esik a mindennapi tapasztaláson, de leginkább az elviselhetőség határán.

Amikor arra gondolunk, hogy „ilyesmit senkinek nem lenne szabad átélnie”, akkor minden bizonnyal egy traumatikus eseményről van szó.

Ebben a gondolatban az is jelen van, hogy valakivel valamiféle nagy igazságtalanság történt, ami semmiképp nem illik bele abba a keretbe, amit a (viszonylag biztonságosnak, de legalábbis élhetőnek hitt) világról gondolunk. Egy traumát átélt személynek pedig nem csak ez a hite sérül.

Törések

Ha valaki bántalmazás, erőszak áldozatává válik, vagy testközelből áltéli a halál vagy egy komoly fizikai sérülés fenyegetését (például egy baleset vagy bűncselekmény, de akár egy orvosi beavatkozás során is), háborút, természeti vagy ipari katasztrófát, akkor el tudjuk képzelni, hogy az adott esemény „nagy törést okozott neki”. Tehát valami történt, ami miatt az élete abban a pillanatban megváltozott, úgy, hogy neki  nem volt hatalma efölött. Ilyen és ehhez hasonló helyzetekben nem csak maga az áldozat, de a tanú is sérülhet (tehát az, aki „csak” végignéz egy fenyegető eseményt, amiben neki magának nem esik közvetlen bántódása).

Lelki értelemben vett traumát, sérülést azonban nem csak ilyen „látványos”, egyszeri események okozhatnak. A gyermekkori elhanyagolás, az elhúzódó iskolai bántások (bullying) vagy a kiközösítés, a mások (különösen a számunkra fontos személyek) általi megszégyenítés – ha ezeknek a helyzeteknek nincsen feloldása, mind-mind mély nyomokat hagynak.

A traumák hosszútávú hatásaival foglalkozó kutatások bizonyítékai szerint a másik ember által okozott (úgynevezett interperszonális vagy kötődési) traumatizációból a legnehezebb a felépülés. Hiszen ezeknek az átélése, ahogy Judith Herman, magyar származású traumaterapeuta fogalmaz, elpusztítja az ember azon hitét, hogy önmaga lehet, miközben másokhoz kapcsolódik.

Egy traumatikus esemény (vagy események sorozata) után nem ritka, hogy a személy úgy érzi, mintha nem lenne önmaga, nem a saját életét élné. Különösen igaz ez akkor, ha azok a mások, akiknek szeretni és védelmezni kellett volna minket, bántottak vagy elhanyagoltak.

A jelenlegi szakmai álláspont szerint bármi okozhat traumát, amivel aktuálisan, vagy az aktuális fejlettségi szintünkön nem tudunk megbirkózni. Bármilyen olyan helyzet, amiben rettegést, kiszolgáltatottságot és tehetetlenséget élünk meg. Tehát mi magunk nem tudunk sem elmenekülni, sem megküzdeni a veszélyes helyzettel, nincs kontrollunk afölött, hogy mi történik a testünkkel, és eközben külső segítségre vagy védelemre sem számíthatunk. Mindez rendkívül fájdalmas, az adott pillanatban feldolgozhatatlan, befogadhatatlan, kimondhatatlan. Vagy csak nincs kinek kimondani… Az élményben átélt hatalmas feszültség pedig megreked, mégpedig leggyakrabban a testben.

„Ne is beszéljünk róla…”

A testünk azonban sokszor helyettünk is beszél. Bessel van der Kolk pszichiáter, traumaterapeuta és munkatársai több évtizedes kutatásaikkal bizonyították, hogy bizonyos negatív és pozitív életesemények (vagy épp a megfelelő időben érkező pozitív ingerek hiánya) átmeneti és tartós változásokat okoznak a központi idegrendszerünkben. (Erről van der Kolk részletesen is ír A test mindent számontart című művében.)

De mit is jelent ez? Nagyon leegyszerűsítve azt, hogy a tapasztalataink formálják az agyunk működését. Beleértve az észlelésünket, emlékezetünket, az érzelmeink, gondolataink és viselkedésünk szerveződését.

Amikor traumát szenvedünk el, pont ez – az egyébként egységes élettani működésmód – bomlik fel, és törik szó szerint darabokra. Ennek eredményeképp az emlékek töredezetté válnak; van, ami nem is tud beépülni a tudatos memóriánkba. A traumatikus emlékek rendszerint érzelmek, gondolatok, testi érzetek formájában, de egymástól függetlenül, széttöredezve „raktározódnak”.

Lehet-e újra egész, ami eltörött?

Judith Herman szerint a traumával való megküzdésben egyszerre van jelen „az igazmondás és eltitkolás kettős parancsa”.

Mind az emlékek „elrejtése”, mind a felszínre kerülésük (akár bevillanó képek vagy rémálmok formájában) ösztönös testi és pszichés helyreállítási kísérleteknek tekinthetők. Ahogy a testünk természetadta képessége, hogy begyógyítsa a sérüléseket és sebeket, úgy lehet erre képes a lelkünk is.

Ehhez a gyógyulási folyamathoz sokan merítenek például szinte ösztönösen erőt a természetből. Szerencsés esetekben spontán gyógyulás is végbemehet, melyben segíthet egy szerető és támogató társas közeg, vagy akár a művészet.

Ennek eredményeként az eltörött, megbontott rendből egy új rend születhet, és a személyiség gazdagodhat. Ezt nevezzük poszttraumás növekedésnek. Az élmények, ha fájdalmasak is, kimondhatóvá válnak, helyet kapnak az élettörténetben. A fájdalomból akár páratlan szépség és érték is születhet – ami nem más, mint művészet. A hagyományos japán kerámiaművészet, a Kintsugi, melynek során a sérült tárgyak töréseit és repedéseit arannyal pótolják, különösen szép példa arra, hogy a törött egész is lehet (újra) szép. A feldolgozott traumatikus esemény tehát a helyére kerül: a múltba.

Kilépni a múltból

A feldolgozatlan traumatörténeteknek azonban nincs eleje és vége. A traumatizált ember számára a múltja folyamatos. Emiatt nincs jelene, a jövő pedig vagy kilátástalan vagy szintén nehezen elképzelhető. A történet egységbe rendezése a gyógyulás irányába tett törekvés.

A traumákat kísérheti egyfajta megfogalmazhatatlan élmény, amely ahhoz hasonlít, mintha a múltban ragadtunk volna. Visszatérő, és egymásra kísértetiesen hasonlító helyzetekkel találkozhatunk, amelyek behívhatnak korábbi, akár kora gyerekkori – elsősorban érzelmi – emlékeket: a fenyegetettséget, az elhagyástól való rettegést, szégyent, elutasítottságot, a bizalom és a biztonság elvesztését. Miközben felnőttként, racionálisan tudjuk, hogy valójában nincs mitől félnünk.

Hiszen például egy vizsgahelyzet, bár tétje lehet, semmiképp nem életveszélyes. Ha a főnökünk felemeli a hangját, lehet, hogy tényleg indulatos, de valószínűleg nem fog bántani. Ha egy barátunknak nemet mondunk egy találkozóra, vagy akár egy szívességkérésre, attól nem fog megszakadni a barátság… Mégis, úgy viselkedhetünk és érezhetünk ezekben a helyzetekben, mint egy gyerek – kiszolgáltatottan, dühösen, tehetetlenül, vagy megszeppenten. És ezek valóban lehet, hogy egy gyermek élményei, aki egyszer, a múltban, mi magunk voltunk. Minderről pedig a testünknek vannak is emlékei, amit azonban a tudatunkkal nem, vagy nehezen tudunk elérni.

Mintha az, amit egykor éreztünk, egy külön dobozba került volna, távol attól, amit ma tudunk, vagy legalábbis képesek vagyunk az értelmünkkel felfogni.

A gyógyulás pedig ott kezdődik, amikor képesek vagyunk szavakat találni, hogy az emlék emlékké lehessen, az elviselhetetlen viselhetővé. Pszichológiai szakkifejezéssel élve: integrálhatóvá válhasson a trauma-élmény a személy élettörténetébe – szemben a töredezettséggel.

Helyreállítási törekvések

A traumatizált ember valósága sokszor leginkább egy háborús helyzethez hasonlítható. Nem véletlenül, hiszen az akut trauma okozta pszichés zavarok (poszttraumás stressz zavar, PTSD) első szisztematikus leírásai a 20. századi háborúkból, pontosabban a háborút túlélő katonák eseteiről szólnak.

A trauma-reakciók egyik jellegzetessége az állandó veszélyérzet, ami nem feltétlenül tudatosul, a testben mégis ennek megfelelő folyamatok játszódnak le. Ahhoz azonban, hogy a testi és lelki béke megteremtése elkezdődjön, meg kell, hogy szűnjön a valós veszély. De legalábbis fontos, hogy kontrollálható legyen – hogy a személy érezze, tud tenni önmagáért és másokért a helyzetben.

Ezután következik a testi és lelki béke, a belső biztonság állapotának megteremtése. Ehhez nagy szükségünk van a stabilitás élményének megélésére, mivel csak biztos talajon lehetünk újra önmagunk.

A traumaterápiák első szakaszában (az úgynevezett stabilizációs fázisban) a kliensek abban kapnak segítséget, hogy képesek legyenek elviselni, tartalmazni saját érzelmeiket, és eszközöket sajátítanak el ahhoz, hogy megtanulják megnyugtatni önmagukat.

Az érzelmi stabilizálódással a személy elég erőre tehet szert ahhoz, hogy szembenézzen a trauma okozta legfájóbb érzéseivel. Ezt követik az emlékek (újra)felbukkanásai, ezúttal olyan formában, amik már az élettörténetbe illeszthetők (ezek már a feldolgozás, illetve a trauma integrálásának fázisai).

A terápiában mindez egy kapcsolaton keresztül történik – elvezetve a következő célhoz, melynek lényege: helyreállítani az emberi kapcsolatokba vetett bizalmat (szakkifejezéssel élve ez a kötődések helyreállítása).

A feldolgozás útjára lépve fokozatosan helyreállhat a hit abban is, hogy bár történhetnek benne rossz dolgok, a világ lehet egy biztonságos hely. A kimondhatatlan kimondhatóvá válik, már nincs szükség tagadásra, lehet emlékezni úgy is, hogy nem üldöznek, nem kísértenek az emlékek.

Traumafeldolgozó módszerek

A traumafeldolgozás bizonyítékon alapuló módszerei ma az EMDR (szemmozgásokkal történő deszenzitizáció és újrafeldolgozás) és a kognitív viselkedésterápia (CBT). Ezek mellett számos módszer és gyakorlat létezik, melyek segíthetik a traumatikus állapotokból való felépülést, valamint az élmények feldolgozását. A különböző terápiás technikákat a terapeuták sokszor egymással kombinálva alkalmazzák.

A teljesség igénye nélkül nézzünk meg néhány módszert és a hatásaikat:

  • A kognitív viselkedésterápia (CBT) elsősorban a gondolatok és viselkedés összerendezését segíti. Mindezt azáltal, hogy segít azonosítani és megváltoztatni a hibás gondolkodási és cselekvési mintázatokat.
  • A különböző testfókuszon alapuló módszerek (jóga, masszázs, egyes mindfulness- és relaxációs gyakorlatok) a testi feszültség oldásával csökkenthetik a kórosan elhúzódó stresszreakciót, ezáltal segítenek helyreállítani a biztonságérzetet. Azt, hogy a traumán átesett egyén képes legyen (újra) „belakni a testét”.
  • Az EMDR-terápia fókusza az integráláson van: az érzelmek, testi érzetek, gondolatok és emlékek egységbe rendezésén. Mindez a megnyugváshoz és a veszélyérzethez kapcsolódó agyi területek különféle gyakorlatok általi stimulálásán keresztül történik egy terápiás folyamatban. Segítve a kliensnek elkülöníteni a két állapotot nem csak a tudatával, hanem testi válaszok szintjén is.
  • Támogató közösségek, például önsegítő vagy terápiás csoportok – melyekben, ha már készen állunk rá, megoszthatjuk, mások előtt is kimondhatjuk érzéseinket és gondolatainkat. Azáltal, hogy mindezek meghallgatásra találnak, újra igazzá válhatnak. A közösségek segíthetik továbbá a kötődések helyreállítását. Ebben egyébként sokaknak, főleg gyerekeknek segíthetnek az állatasszisztált terápiák is.
  • Művészetterápia: a képzőművészet, zene, mozgás, tánc vagy az írás során az érzések kikerülnek a testből, a belső tartalmak testet öltenek a külvilágban, egységbe rendeződve, ami maga az elkészült mű. Erre már kívülről is rá lehet nézni, hallgatni, észlelni – nem csak benne lenni az élményben és megélni azt.
  • Narratív megközelítések, többek közt ilyen a meseterápia: „A kliens személyes élettörténete találkozik egy régi-régi, ismert történettel” – fogalmazott nemrégiben Kreil Melinda, meseterapeuta a 3. Elfeledett Gyermekekért Konferencián. A szakember szerint bár a kliens még nem tudja a saját története végét, a mese válaszokat és útmutatást ad. Ezeket a történeteket sokan mesélték és sokan meghallgatták. Kimondható, szavakba foglalt érzéseket rejtenek magukban, melyek a testünkben leképeződnek, és amelyekről belső képek készülnek, amik a történethez kapcsolnak minket.  Ahogy arról a meseterapeuta is beszámol: a mese szereplői mind magunk vagyunk. Mind a gonosz, az elesett és a mindentudó bölcs szereplők, mind maga a hős. A hősnek pedig nem kell egyedül küzdenie, lehet segítője, később pedig saját segítőjévé válhat (sőt, a legjobb, ha a segítővel tud azonosulni).

Ahogy Kreil Melinda is hangsúlyozta, a mesék történetében közös pont lehet, hogy a hős kilép a mérgező vagy veszélyes helyzetből, majd hosszabb-rövidebb bolyongás után, önállóan vagy segítséggel, megtalálja önmagát. Ha belegondolunk, valami nagyon hasonló történik a gyógyulás útján is, melynek során a trauma a történetünk részévé válik. Érdemes ezen az úton megszívlelni azt a néhány gondolatot, mellyel a szakember az előadását zárta: „Szólaljunk meg és mondjuk el a saját történetünket. Mert az segít. Nem csak nekünk, de másoknak is.”

Forrás: https://pszichoforyou.hu/psziches-traumak-es-a-gyogyulas-termeszetrajza/