Szerző: Horváth Gabriella
“Minden Egész eltörött” – írja Ady Kocsi-út az éjszakában című versében. Ezek a szavak tulajdonképpen magukba foglalják, mi a trauma lényege, a traumatizált ember valósága. A trauma szó eredeti jelentésében sérülést, károsodást jelent. Létrejöhet fizikai értelemben is, aminek lehet, hogy a felépülés után is viseljük a nyomait. Van, aki kifejezetten büszke „harci sérüléseire”, és lelkesen mesél anekdotákat arról, hogy hol, mikor és hogyan szerzett bizonyos sebeket. Valakit pedig a sebhelyek örökre emlékeztetnek egy-egy olyan eseményre, melyet – úgy érzi – jobb lenne elfelejtenie.
Hasonló, mégis valamiben más a helyzet a pszichés sérüléseinkkel. Ha a jeleik szemmel nem is láthatók, mégis, akár évekkel később is hatással lehetnek az általános jóllétünkre, a viselkedésünkre, a kapcsolatainkra és akár a fizikai egészségünkre is. A lelki traumák ugyanis annyira fájdalmasak, hogy sokszor képtelenek vagyunk nemhogy beszélni róluk, de visszaemlékezni is rájuk. A feldolgozás szempontjából azonban nem mindig jótékony a felejtés, hiszen az érzések és emlékek töredezettsége megmarad, a teljesség, az érzelmi biztonság élménye továbbra is csonka maradhat, akár a fogyó Hold.
Senkinek nem lenne szabad átélnie
1980-ban, amikor a poszttraumás stressz zavar bekerült a diagnosztikai kézikönyvükbe, az Amerikai Pszichiátriai Társaság a következőképp határozta meg a pszichés traumát: minden olyan esemény, amely kívül esik a mindennapi emberi tapasztalatok körén.
Azóta azonban ezt a képet árnyalnunk kellett, mégpedig úgy, hogy maga az érzelmi élmény az, ami kívül esik a mindennapi tapasztaláson, de leginkább az elviselhetőség határán.
Amikor arra gondolunk, hogy „ilyesmit senkinek nem lenne szabad átélnie”, akkor minden bizonnyal egy traumatikus eseményről van szó.
Ebben a gondolatban az is jelen van, hogy valakivel valamiféle nagy igazságtalanság történt, ami semmiképp nem illik bele abba a keretbe, amit a (viszonylag biztonságosnak, de legalábbis élhetőnek hitt) világról gondolunk. Egy traumát átélt személynek pedig nem csak ez a hite sérül.
Törések
Ha valaki bántalmazás, erőszak áldozatává válik, vagy testközelből áltéli a halál vagy egy komoly fizikai sérülés fenyegetését (például egy baleset vagy bűncselekmény, de akár egy orvosi beavatkozás során is), háborút, természeti vagy ipari katasztrófát, akkor el tudjuk képzelni, hogy az adott esemény „nagy törést okozott neki”. Tehát valami történt, ami miatt az élete abban a pillanatban megváltozott, úgy, hogy neki nem volt hatalma efölött. Ilyen és ehhez hasonló helyzetekben nem csak maga az áldozat, de a tanú is sérülhet (tehát az, aki „csak” végignéz egy fenyegető eseményt, amiben neki magának nem esik közvetlen bántódása).
Lelki értelemben vett traumát, sérülést azonban nem csak ilyen „látványos”, egyszeri események okozhatnak. A gyermekkori elhanyagolás, az elhúzódó iskolai bántások (bullying) vagy a kiközösítés, a mások (különösen a számunkra fontos személyek) általi megszégyenítés – ha ezeknek a helyzeteknek nincsen feloldása, mind-mind mély nyomokat hagynak.
A traumák hosszútávú hatásaival foglalkozó kutatások bizonyítékai szerint a másik ember által okozott (úgynevezett interperszonális vagy kötődési) traumatizációból a legnehezebb a felépülés. Hiszen ezeknek az átélése, ahogy Judith Herman, magyar származású traumaterapeuta fogalmaz, elpusztítja az ember azon hitét, hogy önmaga lehet, miközben másokhoz kapcsolódik.
Egy traumatikus esemény (vagy események sorozata) után nem ritka, hogy a személy úgy érzi, mintha nem lenne önmaga, nem a saját életét élné. Különösen igaz ez akkor, ha azok a mások, akiknek szeretni és védelmezni kellett volna minket, bántottak vagy elhanyagoltak.
A jelenlegi szakmai álláspont szerint bármi okozhat traumát, amivel aktuálisan, vagy az aktuális fejlettségi szintünkön nem tudunk megbirkózni. Bármilyen olyan helyzet, amiben rettegést, kiszolgáltatottságot és tehetetlenséget élünk meg. Tehát mi magunk nem tudunk sem elmenekülni, sem megküzdeni a veszélyes helyzettel, nincs kontrollunk afölött, hogy mi történik a testünkkel, és eközben külső segítségre vagy védelemre sem számíthatunk. Mindez rendkívül fájdalmas, az adott pillanatban feldolgozhatatlan, befogadhatatlan, kimondhatatlan. Vagy csak nincs kinek kimondani… Az élményben átélt hatalmas feszültség pedig megreked, mégpedig leggyakrabban a testben.
„Ne is beszéljünk róla…”
A testünk azonban sokszor helyettünk is beszél. Bessel van der Kolk pszichiáter, traumaterapeuta és munkatársai több évtizedes kutatásaikkal bizonyították, hogy bizonyos negatív és pozitív életesemények (vagy épp a megfelelő időben érkező pozitív ingerek hiánya) átmeneti és tartós változásokat okoznak a központi idegrendszerünkben. (Erről van der Kolk részletesen is ír A test mindent számontart című művében.)
De mit is jelent ez? Nagyon leegyszerűsítve azt, hogy a tapasztalataink formálják az agyunk működését. Beleértve az észlelésünket, emlékezetünket, az érzelmeink, gondolataink és viselkedésünk szerveződését.
Amikor traumát szenvedünk el, pont ez – az egyébként egységes élettani működésmód – bomlik fel, és törik szó szerint darabokra. Ennek eredményeképp az emlékek töredezetté válnak; van, ami nem is tud beépülni a tudatos memóriánkba. A traumatikus emlékek rendszerint érzelmek, gondolatok, testi érzetek formájában, de egymástól függetlenül, széttöredezve „raktározódnak”.
Lehet-e újra egész, ami eltörött?
Judith Herman szerint a traumával való megküzdésben egyszerre van jelen „az igazmondás és eltitkolás kettős parancsa”.
Mind az emlékek „elrejtése”, mind a felszínre kerülésük (akár bevillanó képek vagy rémálmok formájában) ösztönös testi és pszichés helyreállítási kísérleteknek tekinthetők. Ahogy a testünk természetadta képessége, hogy begyógyítsa a sérüléseket és sebeket, úgy lehet erre képes a lelkünk is.
Ehhez a gyógyulási folyamathoz sokan merítenek például szinte ösztönösen erőt a természetből. Szerencsés esetekben spontán gyógyulás is végbemehet, melyben segíthet egy szerető és támogató társas közeg, vagy akár a művészet.
Ennek eredményeként az eltörött, megbontott rendből egy új rend születhet, és a személyiség gazdagodhat. Ezt nevezzük poszttraumás növekedésnek. Az élmények, ha fájdalmasak is, kimondhatóvá válnak, helyet kapnak az élettörténetben. A fájdalomból akár páratlan szépség és érték is születhet – ami nem más, mint művészet. A hagyományos japán kerámiaművészet, a Kintsugi, melynek során a sérült tárgyak töréseit és repedéseit arannyal pótolják, különösen szép példa arra, hogy a törött egész is lehet (újra) szép. A feldolgozott traumatikus esemény tehát a helyére kerül: a múltba.
Kilépni a múltból
A feldolgozatlan traumatörténeteknek azonban nincs eleje és vége. A traumatizált ember számára a múltja folyamatos. Emiatt nincs jelene, a jövő pedig vagy kilátástalan vagy szintén nehezen elképzelhető. A történet egységbe rendezése a gyógyulás irányába tett törekvés.
A traumákat kísérheti egyfajta megfogalmazhatatlan élmény, amely ahhoz hasonlít, mintha a múltban ragadtunk volna. Visszatérő, és egymásra kísértetiesen hasonlító helyzetekkel találkozhatunk, amelyek behívhatnak korábbi, akár kora gyerekkori – elsősorban érzelmi – emlékeket: a fenyegetettséget, az elhagyástól való rettegést, szégyent, elutasítottságot, a bizalom és a biztonság elvesztését. Miközben felnőttként, racionálisan tudjuk, hogy valójában nincs mitől félnünk.
Hiszen például egy vizsgahelyzet, bár tétje lehet, semmiképp nem életveszélyes. Ha a főnökünk felemeli a hangját, lehet, hogy tényleg indulatos, de valószínűleg nem fog bántani. Ha egy barátunknak nemet mondunk egy találkozóra, vagy akár egy szívességkérésre, attól nem fog megszakadni a barátság… Mégis, úgy viselkedhetünk és érezhetünk ezekben a helyzetekben, mint egy gyerek – kiszolgáltatottan, dühösen, tehetetlenül, vagy megszeppenten. És ezek valóban lehet, hogy egy gyermek élményei, aki egyszer, a múltban, mi magunk voltunk. Minderről pedig a testünknek vannak is emlékei, amit azonban a tudatunkkal nem, vagy nehezen tudunk elérni.
Mintha az, amit egykor éreztünk, egy külön dobozba került volna, távol attól, amit ma tudunk, vagy legalábbis képesek vagyunk az értelmünkkel felfogni.
A gyógyulás pedig ott kezdődik, amikor képesek vagyunk szavakat találni, hogy az emlék emlékké lehessen, az elviselhetetlen viselhetővé. Pszichológiai szakkifejezéssel élve: integrálhatóvá válhasson a trauma-élmény a személy élettörténetébe – szemben a töredezettséggel.
Helyreállítási törekvések
A traumatizált ember valósága sokszor leginkább egy háborús helyzethez hasonlítható. Nem véletlenül, hiszen az akut trauma okozta pszichés zavarok (poszttraumás stressz zavar, PTSD) első szisztematikus leírásai a 20. századi háborúkból, pontosabban a háborút túlélő katonák eseteiről szólnak.
A trauma-reakciók egyik jellegzetessége az állandó veszélyérzet, ami nem feltétlenül tudatosul, a testben mégis ennek megfelelő folyamatok játszódnak le. Ahhoz azonban, hogy a testi és lelki béke megteremtése elkezdődjön, meg kell, hogy szűnjön a valós veszély. De legalábbis fontos, hogy kontrollálható legyen – hogy a személy érezze, tud tenni önmagáért és másokért a helyzetben.
Ezután következik a testi és lelki béke, a belső biztonság állapotának megteremtése. Ehhez nagy szükségünk van a stabilitás élményének megélésére, mivel csak biztos talajon lehetünk újra önmagunk.
A traumaterápiák első szakaszában (az úgynevezett stabilizációs fázisban) a kliensek abban kapnak segítséget, hogy képesek legyenek elviselni, tartalmazni saját érzelmeiket, és eszközöket sajátítanak el ahhoz, hogy megtanulják megnyugtatni önmagukat.
Az érzelmi stabilizálódással a személy elég erőre tehet szert ahhoz, hogy szembenézzen a trauma okozta legfájóbb érzéseivel. Ezt követik az emlékek (újra)felbukkanásai, ezúttal olyan formában, amik már az élettörténetbe illeszthetők (ezek már a feldolgozás, illetve a trauma integrálásának fázisai).
A terápiában mindez egy kapcsolaton keresztül történik – elvezetve a következő célhoz, melynek lényege: helyreállítani az emberi kapcsolatokba vetett bizalmat (szakkifejezéssel élve ez a kötődések helyreállítása).
A feldolgozás útjára lépve fokozatosan helyreállhat a hit abban is, hogy bár történhetnek benne rossz dolgok, a világ lehet egy biztonságos hely. A kimondhatatlan kimondhatóvá válik, már nincs szükség tagadásra, lehet emlékezni úgy is, hogy nem üldöznek, nem kísértenek az emlékek.
Traumafeldolgozó módszerek
A traumafeldolgozás bizonyítékon alapuló módszerei ma az EMDR (szemmozgásokkal történő deszenzitizáció és újrafeldolgozás) és a kognitív viselkedésterápia (CBT). Ezek mellett számos módszer és gyakorlat létezik, melyek segíthetik a traumatikus állapotokból való felépülést, valamint az élmények feldolgozását. A különböző terápiás technikákat a terapeuták sokszor egymással kombinálva alkalmazzák.
A teljesség igénye nélkül nézzünk meg néhány módszert és a hatásaikat:
- A kognitív viselkedésterápia (CBT) elsősorban a gondolatok és viselkedés összerendezését segíti. Mindezt azáltal, hogy segít azonosítani és megváltoztatni a hibás gondolkodási és cselekvési mintázatokat.
- A különböző testfókuszon alapuló módszerek (jóga, masszázs, egyes mindfulness- és relaxációs gyakorlatok) a testi feszültség oldásával csökkenthetik a kórosan elhúzódó stresszreakciót, ezáltal segítenek helyreállítani a biztonságérzetet. Azt, hogy a traumán átesett egyén képes legyen (újra) „belakni a testét”.
- Az EMDR-terápia fókusza az integráláson van: az érzelmek, testi érzetek, gondolatok és emlékek egységbe rendezésén. Mindez a megnyugváshoz és a veszélyérzethez kapcsolódó agyi területek különféle gyakorlatok általi stimulálásán keresztül történik egy terápiás folyamatban. Segítve a kliensnek elkülöníteni a két állapotot nem csak a tudatával, hanem testi válaszok szintjén is.
- Támogató közösségek, például önsegítő vagy terápiás csoportok – melyekben, ha már készen állunk rá, megoszthatjuk, mások előtt is kimondhatjuk érzéseinket és gondolatainkat. Azáltal, hogy mindezek meghallgatásra találnak, újra igazzá válhatnak. A közösségek segíthetik továbbá a kötődések helyreállítását. Ebben egyébként sokaknak, főleg gyerekeknek segíthetnek az állatasszisztált terápiák is.
- Művészetterápia: a képzőművészet, zene, mozgás, tánc vagy az írás során az érzések kikerülnek a testből, a belső tartalmak testet öltenek a külvilágban, egységbe rendeződve, ami maga az elkészült mű. Erre már kívülről is rá lehet nézni, hallgatni, észlelni – nem csak benne lenni az élményben és megélni azt.
- Narratív megközelítések, többek közt ilyen a meseterápia: „A kliens személyes élettörténete találkozik egy régi-régi, ismert történettel” – fogalmazott nemrégiben Kreil Melinda, meseterapeuta a 3. Elfeledett Gyermekekért Konferencián. A szakember szerint bár a kliens még nem tudja a saját története végét, a mese válaszokat és útmutatást ad. Ezeket a történeteket sokan mesélték és sokan meghallgatták. Kimondható, szavakba foglalt érzéseket rejtenek magukban, melyek a testünkben leképeződnek, és amelyekről belső képek készülnek, amik a történethez kapcsolnak minket. Ahogy arról a meseterapeuta is beszámol: a mese szereplői mind magunk vagyunk. Mind a gonosz, az elesett és a mindentudó bölcs szereplők, mind maga a hős. A hősnek pedig nem kell egyedül küzdenie, lehet segítője, később pedig saját segítőjévé válhat (sőt, a legjobb, ha a segítővel tud azonosulni).
Ahogy Kreil Melinda is hangsúlyozta, a mesék történetében közös pont lehet, hogy a hős kilép a mérgező vagy veszélyes helyzetből, majd hosszabb-rövidebb bolyongás után, önállóan vagy segítséggel, megtalálja önmagát. Ha belegondolunk, valami nagyon hasonló történik a gyógyulás útján is, melynek során a trauma a történetünk részévé válik. Érdemes ezen az úton megszívlelni azt a néhány gondolatot, mellyel a szakember az előadását zárta: „Szólaljunk meg és mondjuk el a saját történetünket. Mert az segít. Nem csak nekünk, de másoknak is.”
Forrás: https://pszichoforyou.hu/psziches-traumak-es-a-gyogyulas-termeszetrajza/
